HENDIMÉDI

HENDIMÉDI
Egyiptomban kínálta így portékáját egy arab árus: this is all "hendimédi". Kedves mondásunk maradt azóta is.

2014. július 28., hétfő

Konyha


Március 1. Beköltöztünk. Nagyon nem volt kész még semmi, a nappali és a konyha padlóját az előző 2 napon raktuk le. Közben pakoltunk, ezerrel. Azt hiszem, a költözés is megérne egy bejegyzést, lenne róla mondanivalóm. Szóval sehol sem álltunk, de költözni muszáj volt. A téglapadló száradgatott, épp felcsiszoltuk vizes csiszolóval. A barátnőm, látva, hogy nekem már semmire nincs energiám, csak üres tekintettel nézek magam elé, berendezett nekem egy ideiglenes konyhát. Volt két kisszekrény, amikben az építkezés is alatt tartottuk az edényeket, fűszereket, aztán bekerült a hűtőszekrény, a Zöld Szekrény, amit épp 8 éve vettem meg úgy, hogy átfestem... és egy ruhásszekrény, amit nem tudtak máshova beszuszukálni a költöztető barátaink, és ott maradt a konyha sarkában. Ez utóbbiból lett a fő tároló, s mivel a kamra még megépítés előtt áll, maradt is, kamraszekrénynek. A munkapad két tállal kiegészítve mosogatóvá avanzsált.
A következő héten aztán előkerült a turkált, és nagyon mély mosogatókagyló:


Et voilá, folyik a víz is, és még nincs március 8:


Körülbelül két éven keresztül jártam nagy rendszerességgel a bútorturkálókat, és sikerült is szerre beszereznem néhány Ikeás fenyőbútor-darabot. A két Ivar felsőszekrényt már nem volt időm kivárni, pedig meggyőződésem, hogy hamarosan megérkeztek volna, de végül megvettem őket újan. Hja, néha ilyet is tudok :). Megépítettük a téglalábakat, felszereltük a szekrényeket, polcokat, és meglett a pult egyik fele is. Amikor már ennyire voltunk, nagyon meg voltam elégedve. Május eleje volt, a konyhaszekrény alatt keltek a kopasznyakú csirkéink:

Erre a kompozícióra voltam akkor a legbüszkébb. És a sok szép, ragyogó borospoharamra, amiért a frissen vásárolt mosogatógépemnek újra meg újra hálás vagyok:


Június közepén, ahogy közeledett a szünidő, végül nekifogtunk a kagyló köré tervezett téglafal megépítésének. A gyerekeket 2 hétre a szüleimhez vittük, és újra bokáig ért az agyag és a sár a házban:

Ilyen volt:
És aztán ilyen:

És ilyen:

Legvégül meg ilyen:


A kagyló körüli részt fehérre festettük, a már sokat emlegetett viaszfestékkel, ami eredetileg fára van kitalálva, de jelentem, téglán is szuperül működik, mosható és vízhatlan felületet eredményez:


Itt látható a beépített nagyon-nagyon mély mosogatóm:


És itt a csupatitok sokfiókos szekrénykém. Mondanom sem kell, meglett férfiak és komoly nők nyitogatják óvodásokat megszégyenítő kíváncsisággal és lelkesedéssel a fiókjait. Egyikbe bele kellene építenem egy kis, ujjra koppintó fakígyót, amilyent vásárokban árulnak fadobozban:


Még nincs itt a vége fuss el véle, de 2 perc, és az ebéd tálalva :)


2014. július 24., csütörtök

Fiókos szekrényke


Ilyen volt. Csúnyácska, vastagon befestve barna olajfestékkel, poros, az alja hiányzott. Én egyből beleszerettem. Fogalmam sem volt, hová lesz jó, de azt tudtam, hogy nekem kell. Megvettem. Most, amikor a konyhát rendezgettük, válogattuk az összeturkálgatott bútordarabokat, mi hova kerüljön, elővettem 16 fiókos kisszekrényt is. Először is az otromba festéktől akartunk megszabadulni. Kihúzogattam a kis fenyőfiókokat, mindenik hátlapja meg volt számozva. És olyan szerszámillata volt. Csavar, szeg, fából vaskarika-illata. Egy Pettson-féle öregemberé lehetett, messze, Svédországban, egy fészerben állt, alighanem. És volt egy kisunokája ennek az öregembernek. Pántos rövidnadrágban, térdzoknival. Egyszer kihúzta a 15. számot viselő fiókot. És felírta a nevét. Tobias. Hogy az öregember látta-e, nem tudom. 


 Az oldallapokról könnyen lejött a festék. Hőlégfújóval dolgoztunk, aztán csiszolópapírral.


A fiókokhoz már festékoldót használtam. Rágta-rágta...


 És előbukkantak a kis narancssárgás fogantyúk.


Nem adta meg magát könnyen a festékréteg. Némely fiókot háromszor is átfestették különböző színű festékkel, némelyiken meg erősen megtapadt az alapozó. Eredetileg azt gondoltam, lecsiszolom teljesen, natúr, öregfa-színűre, és viaszfestéket teszek rá, de most nagyon megtetszett nekem így ez a felület, az ütött-kopottságával.



 Megcsiszolgattam egy kicsit, de csak módjával.

 
A sötét fiókokat fehér viaszfestékkel festettem be, picit visszacsiszoltam papírral, az alapozó réteget is magukon viselőket színtelennel. És igen, szét kellett a keretet vágni, és a két fiókos részt egymás fölé csavaroztuk.


Időközben megszületett a helye is, a frissen épülő téglafalban


 És most ilyen:

Rengeteg apróság lakik benne. A 15. fiók hátulján pedig van egy titok.

2014. június 14., szombat

A tető

Sok kedves levelet kapok mostanában, és ezeknek mind-mind nagyon örülök. Leginkább azért, mert olyanok írnak, akik régóta dédelgetnek egy-egy ház-álmot, és most, hogy kiderült, mi valami hasonlót valósítottunk meg, úgy érzem, segítenem kell ezeket az álmokat valóra válni.

Szia!

Ne haragudj, hogy így ismeretlenül Rád írok, de:
Egy kedves barátunkon keresztül láttam a csodás szalmabála házatokat. Először is gratulálunk, nagyon-nagyon szép lett. Mi is épp egy szalmabála ház építésének a kezdetén vagyunk férjemmel, és ezért is kerestelek meg. Mi is "reciprocal roof"- tetőt, avagy mandala tetőt szeretnénk, és érdeklődnénk, hogy ti magatok csináltátok, vagy volt ácsmester, aki járatos volt ebben és segített? Szóval ne haragudj a zavarásért, kívánunk nagyon szép napot:
Ágnes

Kedves Ágnes!

Sok évvel ezelőtt mi is csodálattal fedeztük fel az egymást tartó gerendaszerkezetű tetőket. Van néhány híres példa rá, és Európa- illetve Amerika szerte sok ház épült így, és annak is utánajártunk, hogy ez nem egy új keletű találmány, egészen ősi példák is vannak rá. Az az alapelve, hogy a körkörösen egymásra terhelt gerendák megtartják egymást. Ki is próbáltuk, kiraktuk gyufaszálból. Működött. Beleszerettünk, ilyent akartunk. 


Akkor még mi is ácsokban gondolkoztunk. De mivel itt a környéken még egyetlen ilyen tető sem épült, tudtuk, egymást tartó gerendaszerkezetben tapasztalt ácsot nem találunk. De volt egy nagyon ügyes ács-csapat, akik nyitottak voltak az eszement ötletünkre, és, mivel eredetileg kerti vityillónak szántuk ezt a házat, sokat nem vacilláltak, belevágtak a szerkezet megépítésébe. A férjem is velük dolgozott, amikor tehette. Kirakta nekik botokból ezt a szerkezetet, ráállt, megbírta a súlyát. Utólag bevallotta az egyik ács, hogy amikor hazament, ő is kirakta, kipróbálta, mert látta, de nem jött, hogy elhiggye. 

Neki is működött, és megcsinálták nagyban is:



A fényképen látszik, hogy középen fel kell támasztani egy gerendával, amit végül, amikor az utolsó gerenda bekerült az első alá, ki lehet venni. Mivel a nyitások túl nagyok voltak a gerendák között, kipótoltuk egy-egy plusz gerendával:


És ennyire büszkék voltak a kedves ácsaink, akikre azóta is hálával gondolunk, mert nem csak nem röhögtek ki, de jókedvvel, lelkesedéssel, kíváncsisággal építettek, és azt gondolom, ez az egyik legfontosabb egy háznál:



 Amikor megtoldottuk a szerkezetet (csak a váz volt meg még akkor is), azt a szerkezetet és azt a tetőt már a férjem építette, a barátainkkal.

Ágnes, kedves, csak arra biztatnálak, hogy keressétek meg azt a nagyon tapasztalt ácsot, aki mer kísérletezni, kihívásnak és örömmel megoldandó feladatnak érzi az új dolgokat. Ne hagyjátok, hogy bárki is lebeszéljen a dédelgetett álmokról: mindenre van megoldás. Lehet, nem egyszerre bukkan majd fel. Lehet, bizonyos dolgokra évekig kell várni. De nagyon meg fogja érni!

Szeretettel:
Móni


LinkWithin

Related Posts with Thumbnails