Múlt hétvégén találkoztam egy régi ismerősömmel, aki értelmi fogyatékos gyerekekkel foglakozik. Szóba került, hogy én nemezelek, és kiderült, hogy ők is próbálkoznak vele, labdákat készítettek, meg tűnemezzel díszítenek előre elkészített sík lapokat. Gyorsan megbeszéltük, hogy el fogok menni a napköziotthonukba, Gyergyószentmiklósra, hogy megtanítsam, hogyan készül a karácsonyi nemezcsengő. Kicsit izgultam, ugyanis még nem tanítottam senkit nemezelni... Előző nap elkészítettem a képen látható csengőt, nehogy ne emlékezzem a tehnikára, ugyanis még csak egyszer készítettem hasonlót, valamikor a tavaly. Ahogy felcsavartam egyik kezemre a gyapjút, a másikkal pedig próbáltam habzásra bírni a szappant, kicsit aggódni kezdtem, vajon fogják-e tudni ezt utánam csinálni a gyerekek. Másnap aztán megnyugodhattam, hiszen nagyon ügyesek voltak, valóban élvezték a nemezelést, és jópáran igazán szép munkákat készítettek. Nekem pedig hatalmas élményt jelentett az ő lelkesedésük, kíváncsiságuk. Nem tudom, láttam-e még valaha ennyi érdeklődő, csillogó gyerekszemet.
