Ezt a babát egy olasz kislánynak készítettem. Ennyit tudtam róla, illetve még azt, hogy örökmozgó. Mindig próbálom magam elé képzelni azt, akinek a babát készítem. Nem is őt magát próbálom elképzelni, hanem azt a babát, aminek örülne. Abba az üres helybe, ami számomra ő, belelátok egy babát, ami kicsit ő is és kicsit én is vagyok. Aztán meg kitalálom, mi is legyen a ruhán. Valaminek lenni kell, anélkül nem baba a baba! Most valami miatt egy szép fehér bárányra gondoltam. Fehér selyemből "berakva". Aztán, ahogy nemezeltem a ruhát, bár a fehér selymet fehér gyapjúval takartam, előtűnt a leghátsó, napsárga réteg gyapjú. Az aranyszőrű bárány.
Elővettem a mesét is, és igen, azt hiszem, hogy ő a szomorú királylány, akit végül is mosolyra fakasztott a bárány tánca. Meg a leányé, a sütőasszonyé, a papé, a katonaé s a lováé, a takácsé, no meg a vargáé.
Hát így történt, hogy ilyen önfeledten tud mosolyogni az öreg almafa alatt.
