Ilyen volt. Csúnyácska, vastagon befestve barna olajfestékkel, poros, az alja hiányzott. Én egyből beleszerettem. Fogalmam sem volt, hová lesz jó, de azt tudtam, hogy nekem kell. Megvettem. Most, amikor a konyhát rendezgettük, válogattuk az összeturkálgatott bútordarabokat, mi hova kerüljön, elővettem 16 fiókos kisszekrényt is. Először is az otromba festéktől akartunk megszabadulni. Kihúzogattam a kis fenyőfiókokat, mindenik hátlapja meg volt számozva. És olyan szerszámillata volt. Csavar, szeg, fából vaskarika-illata. Egy Pettson-féle öregemberé lehetett, messze, Svédországban, egy fészerben állt, alighanem. És volt egy kisunokája ennek az öregembernek. Pántos rövidnadrágban, térdzoknival. Egyszer kihúzta a 15. számot viselő fiókot. És felírta a nevét. Tobias. Hogy az öregember látta-e, nem tudom.
Az oldallapokról könnyen lejött a festék. Hőlégfújóval dolgoztunk, aztán csiszolópapírral.
A fiókokhoz már festékoldót használtam. Rágta-rágta...
És előbukkantak a kis narancssárgás fogantyúk.
Nem adta meg magát könnyen a festékréteg. Némely fiókot háromszor is átfestették különböző színű festékkel, némelyiken meg erősen megtapadt az alapozó. Eredetileg azt gondoltam, lecsiszolom teljesen, natúr, öregfa-színűre, és viaszfestéket teszek rá, de most nagyon megtetszett nekem így ez a felület, az ütött-kopottságával.
Megcsiszolgattam egy kicsit, de csak módjával.
A sötét fiókokat fehér viaszfestékkel festettem be, picit visszacsiszoltam papírral, az alapozó réteget is magukon viselőket színtelennel. És igen, szét kellett a keretet vágni, és a két fiókos részt egymás fölé csavaroztuk.
Időközben megszületett a helye is, a frissen épülő téglafalban
Rengeteg apróság lakik benne. A 15. fiók hátulján pedig van egy titok.
2 megjegyzés:
Szeretem a titkokat! A 15. fiókét különösen.
Szerettem olvasni. Ezt a bejegyzést is :)
Megjegyzés küldése